Jézus, a világító kertitörpe (1. rész)

Mexikó keleti csücske, a karib-tengeri szigetvilág nyugati sarka Cozumel. A nagyon erôsen jelen lévô keresztény vallás, az alacsony GDP, a viszonylagos szegénység, az Egyesült Államok közelsége, a megélhetést biztosító amerikai turistahordák, az európai szemmel nézett igénytelenség és a trópusok érdekes ízt kölcsönöznek az itteni karácsonyi készülôdésnek. Megerôszakolva a (túl)fejlett nyugati társadalmak keresztény ünneplési tradícióit és jelképrendszerét, Mexikó, és Cozumel szigete kôkeményen tolja magát a karácsony irányába. A házak bejáratai, homlokzatai tele vannak csicsamicsa mûanyag világító Jézusokkal és Szûz-Máriákkal, mindent ellepnek a mûfenyôk, a kínai vinnyogó karácsonyfaizzók, a focizásra is kiválóan alkalmas gömb díszek, és a nyolcvanas évek ôrülete, a csillogó girland a kókuszpálmák árnyékában.
Bájos izlésficam a köbön.

Magyar embernek magyar ételt!?

Akárhogy is nézem és számolom, bármennyire is rákészültem hogy fôzni fogok magamnak és a többieknek, mindig rá kell jönnöm, hogy étteremben enni olcsóbb. Viszont a mexikói kajáktól lassan -akármilyen finomak is- kezd herótom lenni. Kínaiban akartam ma menni, de út közben megláttam ezt a brazil kifôzdét, úgyhogy befordultam a konyhára. Hehe.
A fickó semmilyen emberi nyelven nem beszélt, az étlapon hat tétel szerepelt:
- chicken
- beef
- pork
meg még háromszor ugyanez csak valami plusz szót hozzáfûztek. Kértem marhát, akármilyen is legyen az, mivel a csirke már a könyökömön jön ki, mindenhol azt adnak, hiszen szinte fillérekbe kerül. Egy egész csirke nyersen, a szupermarketben kb. egy ezres, míg ugyanez étteremben, fûszerezve, legrillezve faszénen, rízzsel, rengeteg taco-val, szósszal és káposztasalátával tálalva 1300 Ft. (lásd a kis zacskókban a köretet és a dresszinget, illetve ezt a videót a vásárlásról: http://youtu.be/KMbG87qFG2o )
Bíztam benne, hogy ehetek végre egy kis marhát.
"Nooooo, noo, nooo," ebbôl levágtam hogy az nincs. Ráböktem a sertèsre. Gyorsan leszámolta, hogy az a harmadik az étlapon, megkereste a harmadik sort a saját spanyol nyelvû étlapjában, majd mondta hogy "noooooo, nooo, polljo." Hurrá. A pollo az csirke. Tehát semmi más nincs, csak és kizárólag csirke. Mindegy, már nem állok fel, eszem brazil csirkét. Remélem legalább táncol, vagy valami.
A csávó ekkor elkezdett a tenyerével simító mozdulatokat csinálni a levegôben, majd ökölbe szorította a kezét és a másik kezével rámutatott. Gondolom azt akarta megtudni, hogy laposan vagy kereken kérem-e. Na, mégiscsak van itt választék kérem. Ökölbe szorítottam a kezem és rámutattam, végülis tökmindegy.
Végül ezt kaptam, brokkoli, karfiol, rizs, borsos tészta és nagyon finoman fûszerezett, paprika darabokban sült, omlós combok. Úgy gondolom, hogy egy big mac áráért megérte. Holnap viszont fôzök egy jó pestos darálthúsos tésztát, valamelyik nap pedig egy igazi Peti-féle vörösboros pörköltet, kerül amibe kerül. Már csak tarhonyatésztát kellene tudnom készíteni hozzá. Ennyi luxus jár. :)

Levegô nélkül - amikor a fagyi visszanyal

Ma a sokadik, utolsó elôtti vizsgánkat csináltuk a rescue diver (mentôbúvár) képzésen. Eddig sikerrel teljesítettem az elméleti vizsgát, az egyes feladatok gyakorlati vizsgáit, megtanultuk kezelni mind a parton, hajón, vízfelszínen, mind a víz alatt a fáradt, a pánikba esett, a fuldokló, az eszméletlen és a halott búvárokat, ki tudjuk hozni ôket lentrôl, fentrôl, messzirôl, létrán, hajóra, partra, tudjuk hogyan kell lélegeztetni, újraéleszteni és elsôsegélyben részesíteni ôket.
A mai vizsga szituációs gyakorlat volt, ennek az a lényege, hogy kimegyünk egy hétköznapi merülésre, és a váratlan helyzetekre azonnal kell reagálni, akárcsak a valós életben vészhelyzet esetén. Ketten vizsgáztunk Lee-vel, és két "áldozat" jött velünk plusz Mike, aki figyelt és osztályzott, illetve vezette a merülést.
Az elején minden jól ment, elindultunk, lemerültünk, út közben hol az egyik, hol a másik áldozat kezdett el fulladni, pánikolni, mi pedig kezeltünk mindent ahogy megtanultuk.
Velünk jött Stephanie, vagyis Steph, a francia csaj aki 2 napja érkezett, ez volt az elsô itteni merülése. Hosszú ideje, legalább 35 perce úsztunk már kifelé, áramlattal szemben a fal felé, amikor Mike intett, hogy lemerülünk a fal mellé, gondolom meg akarta mutatni Stephnek a zátony szélén lévô gazdagabb élôvilágot. Ránéztem a nyomásmérômre, 14 méteren voltunk és a levegôm felét már elfogyasztottam. Már vissza kellett volna fordulnunk, hiszen ha abban a pillanatban indulunk el visszafelé, a parton pont nulla levegônk lesz, ami ellent mond minden szabálynak, mindig úgy kell tervezni a merülést, hogy a végén 10-20% levegô még maradjon, just in case. Mike azt mondta tehát, hogy lemerülünk a fal mellé. Nagyobb mélységen az ember sokkal gyorsabban fogyaszt, ôrültségnek tûnt lemenni, de gondoltam ez is vizsgafeladat és Mike 40 éves tapasztalattal pontosan tudja mit csinál. Az egész csapat lemerült 30-33 méterre. Én megálltam 28-on, hogy spóroljak a levegôvel, ott vártam a többieket, hogy jöjjenek feljebb. Az áramlat lefelé és oldalra egyszerre szívott minket.
Két perc driftelés után végre mindenki visszajött, persze hogy az én Buddy-m, Steph maradt utolsónak. Visszaúsztunk a zátony peremére 22 méterre, ránéztem a nyomásmérômre és már csak 25% levegôm maradt. Ennyit számít a mélység, 3-4 perc alatt elszívtam a palack negyedét. Ahogy felértünk, nagyon erôs áramlattal kellett szembe úszni, ezen a részen valahogy megfordult az iránya, szóltam gyorsan Stephnek hogy maradjon szorosan mellettem. Ekkor már teljesen világos volt, hogy ez a levegô nem lesz elég semmire, 22 méteren vagyunk, a part közel fél palacknyi távolságra van áramlat nélkül is. Ha a fenéken maradok és hozzátapadok a talajhoz, csökken az áramlat ereje, viszont mélyen vagyok és ezért fogyasztok sok levegôt. Ha feljebb jövök, az áramlat elsodor a fenébe, egyre távolabb a parttól, hiába úszok, és ha sok energiát igényel az úszás, szintén pikk-pakk leszívom a palackot. Dönteni kellene, de hamar rájöttem, hogy nincs mirôl. A csapat eleje, Mike, Hei Ko és Lee elhúztak tôlünk amíg vártam a buddy-mra, ketten maradtunk. 22 méteren vagyunk, erôs áramlattal szemben úszunk, nekem pedig a nyomásmérô szerint nullára ürült a palackom, kifeküdt a mutató. Annyit hagytam benne, hogy a felszínen fel tudjam fújni még a mellényem, hogy a felszínen tartson mint egy mentômellény, vagy ha Stephnek is elfogyna felfelé menet, tudjak, tudjunk még párat szívni belôle. Jeleztem neki, hogy teljesen elfogyott a levegôm, azonnal átadta az oktopuszát, (tartalék levegôforrás), innentôl mindketten az ô palackját szívtuk, ami kb. 20%-on volt ekkor. Összekapaszkodtunk, és szép lassan elkezdtünk emelkedni. 5 méteren megálltunk és megtartottuk a kötelezô 3 perces biztonsági megállót, aminek a végére Steph palackját is nullára szívtuk. Feljöttünk a felszínre a nyílt tengeren.
Körülnéztünk, nem volt vidám a helyzet. Alaposan elsodródtunk oldalirányba, a parttól pedig kb. 250 méterre voltunk. Úsznunk kell. Persze sikerült a haditengerészet itt állomásozó cirkálójától 30 méterre feljönnünk, mondanom sem kell, hogy onnantól kezdve két felfegyverzett katona bámulta minden mozdulatunkat távcsövön keresztül, golyóálló fedezékbôl mindaddíg, amíg partközelbe nem értünk. Ez kb. fél órás úszást jelentett, Steph közben annyira elfáradt, hogy a végén a palackjánál fogva vontattam ôt.
Amikor partot értünk, kiderült hogy Lee, a másik vizsgázó és Hei Ko ugyanígy jártak a parttól 50 méterre. A vizsga felét nem tudtuk tehát befejezni, ezért holnap újra csináljuk.
Nekünk kellett volna megmenteni "játékból" a többieket, de a végén nekik kellett éles helyzetben kimenteni bennünket. Két dolgot megtanultam: soha ne bízz senkiben odalent, még a világ egyik legtapasztaltabb búvárjában sem. Mike iszonyú ideges volt amíg partot nem értünk. Nem mondta, de érezhetô volt, hogy tisztában volt vele, hogy elcseszte. Veszélybe sodorta a tanítványait. Oké, ki vagyunk képezve az ilyen helyzetek kezelésére, bárkinek rutinból meg kell tudni oldani az ilyet már alapfokon is, de hát na... Ez vizsga volt. Vagy lett volna. Egy másik történet. Tehát. Ha úgy látod, vagy csak érzed, hogy bármi gond lehet, cselekedj saját belátásod szerint, kapd el a buddy-d és gyertek fel! Ez benne van a rescue tankönyvben. A másik, és ez igazán megnyugtató: a saját bôrömön tapasztaltam meg hogy milyen érzés levegô nélkül maradni, és hogy amit megtanultunk, az valóban mûködik. A búvárkodás tényleg biztonságos, ha betartod a szabályokat és alkalmazod a tanultakat.

Buddha vacsorája

Korábban már írtam Rose-ról, Mike 24 éves vietnami feleségérôl. Ma este Buddhának fôz. Mike szólt, hogy ha nem muszáj ne nagyon vacsorázzunk, mert a maradékot valakinek meg kellene ennie. Mondjuk nekünk.
Két hatalmas adag készül, egy nagy tál kikerül az utcára a járókelôknek, ebben zöldségek és csirke vannak, aki arra jár ehet belôle. A házban viszont személyesen Buddhának terítenek, aki köztudottan vegetáriánus. (Több Buddha van, de állítólag mindannyiukra igaz ez.) Ebben a tálban csak zöldségek vannak. Rose két gyertyát gyújt, Buddha vagy 5-kor, vagy 7-kor vagy 9-kor vagy tizenegykor jön enni. (A régi kínai idôszámítás szerint egy napban 12 óra volt, ezért ugrik két óránként a számlálás) Amikor Buddha végzett, a gyertyák csonkig égnek (hehe) és nekieshetünk a "maradéknak", vagyis annak amit Buddha meghagy nekünk. Nem tudom mekkora étkû lehet, de gyanítom hogy maximum csipegetni fog, és valóban egy nagy zabálás vár ránk. Már csak Buddhára és Mike telefonhívására várunk, sajnos fogalmunk sincs, hogy mikor érkezik.
Remélem Rose rövid gyertyákat vett. Kezdek baromi éhes lenni. :)
UPDATE: "Buddha ate all the food." Period. Éhesek maradtunk. :((

Hangulatképek

Az utcát járva megakad néha a szemem egy-két dolgon. Vegyes képek tematika nélkül az elmúlt néhány napból.

Gyalogsági harcászat

Tekintve, hogy az egész város kb. kétszer két kilométeren terül el, és mi csak ideiglenes lakók vagyunk itt, nem érdemes különösebben beruházni a közlekedésbe. A legtöbben robogóval vagy autóval járnak, továbbá rengeteg taxi is rendelkezésre áll, viszont csak elvétve látni kerékpárosokat. A városon belül egy taxiút minden esetben két amerikai dollár vagy 25 peso, ami nem egy nagy összeg, de mivel ennyibôl egy étkezés is kijön, vagy 3-4 sör, vagy 25 liter ivóvíz, inkább gyalog járunk.
A helyi szabályozások láthatóan nemigen foglalkoznak a gyalogos közlekedés feltételeinek megteremtésével, hiszen a járdák állapota például a legtöbb helyen katasztrófális, romos, tele van hatalmas gödrökkel, és mivel az ingatlanok nincsenek szintben, össze-vissza emelgetik és süllyesztik a járdaszintet akár 10 méterenként. Ha éppen nincs hová tenni egy telefonfülkét vagy trafóházat, minden zokszó nélkül eltorlaszolják vele a járdát. Az utcasarkokon nemhogy mozgássérült rámpa, hanem sok esetben negyven centis fal (!) akadályozza az átkelést. Ha valahol elhagyott, vagy romos ingatlan van, a sitt és a gaz teljesen blokkolja a járdát. Ha valakinek útban van egy szikla a kertjében, vagy nem tudja elhelyezni sehol a kukáshordóját, kiteszi (és le is láncolja) a járda közepére. Az üzletek, éttermek napernyôi és felnyitható spalettái sokszor a vállamig vagy a köldökömig leérnek, úgy kell lehajolva átbújni alattuk. Az már csak hab a tortán, hogy míg az autók kaptak jelzôlámpákat bizonyos keresztezôdésekben, addig a gyalogos lámpa vagy zebra errefelé ismeretlen fogalom. Ha jön autó vársz, ha nem jön mész. Ennyi.
Mindezek azonban valahogy mégis egy élhetô, és felszabadult, zavaró szabályoktól mentes hangulatot teremtenek, ami jelképe is egyben a sziget mentalitásának, szerintem kifejezetten bájos és a túlszabályozott európai rendszerek után nagyon is szerethetô.

Amirôl képtelenség blogbejegyzést írni

Palancar Horseshoe, és Palancar Gardens. Nehéz szavakkal leírni egy olyan dolgot, amiért emberek képesek a fél világot megkerülni, átrepülni, két hetet elnyaralgatni az idejükbôl, holott "csak" egy 45 perces vízalatti élményrôl van szó. Ahogy mondani szoktuk, a búvárkodás 1%-a a víz alatt, 99%-a pedig a víz felett történik. A lent szerzett élményeket szinte mindig megbeszéljük, ismerkedünk, haverkodunk, bizniszelünk, csajozunk és pasizunk (kinek mi), felszerelünk, leszerelünk, cipekedünk, kihajózunk, behajózunk, repülünk és utazunk rengeteget, iszunk-eszünk-bulizunk és így tovább. A búvárkodás nem magáról a búvárkodásról szól - ez egy életforma, egy nemzeteken átívelô globális közös nyelv, néhány millió elhivatott, kedves ôrült kimeríthetetlen élmény-, energia- és örömforrása.
Feltettek tehát minket a Cascabel-re, azaz egy 10 fôs baromi gyors motorcsónakra Hei Ko-val, hogy végre ne csak a 7 méteres pocsolyában számolgassuk a fûszálakat, hanem lássuk azt is, amiért százezrek jönnek ide merülni minden évben. Funnndiiiive!!! - ahogy Mike mondta. Most viszont meg vagyok lôve, egyszerûen képtelenség leírni azt az elképesztô világot, ami odalent van Cozumel partjaitól délre a víz alatti Nemzeti Parkban. Azt mondják, a Vörös-tenger és Egyiptom az egyik legszebb merülô terület a világon. Valóban. Biztosan. De ha az az, akkor ez itt maga a menyország lehet. Ez valami egészen más. Lemerülsz, és mosógépnyi, autónyi korallok között haladsz, ezekbôl pedig 4-5 emelet magas gigantikus korall oszlopok képzôdtek. A közöttük beszûrôdô napfény, a kialakult pici barlangok, járatok, völgyek, leszakadások, színek, egészen elképesztôek. Teknôsök, ráják, hatalmas rákok, 50-60 cm hosszú homárok, cápák, barrakúdák és kisebb halak otthona ez. Nem vagyok hívô ember, de folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ki tervezte, ki építette fel ezt az egészet? Ennyire tökéletes látvány és organizmus magától nem keletkezhet, ezt valami iszonyú profi mérnöki és mûvészgárda rakhatta csak így össze, vagy valaki aki mindenek felett áll. Nincsenek rá szavak, tényleg. Hangosan röhögtem és kurjongattam bele örömömben a reduktorba. Ilyen egyszerûen nincs, mindezt csak álmodom.
Miután lent voltunk, azonnal eldöntöttem, hogy rendelek egy GoPro Hero 3 Black Edition kamerát, hogy a saját elképzelésem szerint tudjam mindezt megörökíteni és megosztani, ne azon múljon hogy nincs totál képem a gigantikus korallokról, hogy a kamerás fickó (ez esetben Hei Ko) a csoportban mindezek ellenére csak és kizárólag a ráják hátpöttyeit és a snecik szempilláit fotózza 3 centirôl. Hei Ko sem habozott, annak ellenére, hogy nagyon komoly víz alatti kamera-és lámpa-vaku szettje van, úgy döntött hogy neki is kell egy GoPro, így rögtön kettôt rendeltünk.
A folyamat röviden annyi, hogy Lee barátai jönnek majd meglátogatni ôt Miamiból az ünnepekre, úgyhogy a szállítást Miami-ba kértük az egyik csaj lakcímére, és onnan személyesen hozzák be nekünk Mexikóba. Ezzel a módszerrel az otthoni ár 60%-ért sikerült beszerezni, igaz várnunk kell rá 2 hetet. Ez a jelen helyzetben meglehetôsen bosszantó, amikor ilyen csodákat nem lehet filmre venni, lefényképezni.
A hajón két mexikói srác dolgozott, egy captain, aki a hajót vezeti és segít a vendégek felszerelésének pakolásában, illetve egy divemaster, aki az eligazításokat (briefing) tartja, a merüléseket vezeti és felel mindenki biztonságáért. (ha minden igaz, mi is divemaster-ek leszünk február elejére) A hajón társunk volt erre a fél napra egy francia csaj és az ô mexikói férje, 9 éve élnek együtt Mexikóvárosban. Velünk jött még egy 50-60 közötti amerikai fickó, Phoenix-bôl. Mint kiderült, egyikük sem valami jó búvár, sôt, az amerikai miatt aggódtam is, fel-le bukdácsolt folyamatosan, kézzel-lábbal kapálózott, nekiverôdött mindennek, rugdosta szét az uszonyával a korallokat, felkavarta a homokot, úgyhogy fél szemmel szinte folyamatosan szemmel tartottam. A kijelölt buddy-ja (merülôtársa) a divemasterünk, Martin volt, (lett volna) aki ugyebár elôl halad és vezeti a csoportot, a fickó ennek ellenére szinte mindig utolsó volt hátul, 10-20 méterrel a buddy-ja mögött, hozzám viszont elég közel ahhoz, hogy el tudjam kapni ha hirtelen süllyedni vagy emelkedni kezdene. (Nagyjából ez a két dolog az, ami veszélyes lehet a hétköznapok búvárkodásában, de ez a veszély leginkább a gyakorlatlan, tapasztalatlan búvárokat fenyegeti.) Errôl bôvebben a következô posztban.
Az elsô merülés után kikötöttünk egy mólóra a szigetre a semmi közepén a dzsungelben, ittunk, nassoltunk, rengeteget beszélgettünk a többiekkel. A búvársport hihetetlenül közel hozza egymáshoz pillanatok alatt a vadidegeneket is, hiszen életük legszebb élményeit élik át együtt és eléggé egymásra vannak utalva odalent. Kisétáltunk a partra pisilni (nagyon fontos tevékenység merülés elôtt és után, gyakorló búvárok ezt jól tudják...) és itt nagy magányomban, besétálva a dzsungelbe találkoztam egy mittudoménmivel... Ha pontosabban akarok fogalmazni, egy kb. fél méteres "sárkány", vagy gyík, vagy ezek keveréke mászkált mellettem, ilyet korábban csak az Attenborough filmekben és az Animal Planeten láttam. Amikor megmozdult a látómezôm holtterében, miközben éppen a feleslegessé vált kamillát engedtem le magamból, azt hittem rögtön eldobok mindent, ami a kezemben van és rögvest pozíciót váltok egy egy fokkal komolyabb tevékenységhez, annyira megijedtem. A mexikóiak a leírásom alapján megállapították, hogy egy iguánát láttam, ráadásul meglehetôsen nagyot. Már csak egy bokor alatt tudtam lefényképezni, ô volt az, aki látszólag jobban megijedt kettônk közül.
A második merülést egy kevésbé mély és kevésbé látványos helyen, a Paso del Cedral zátonyon vittük véghez, itt is voltak teherautónyi koralhead-ek (koralltömbök) néhol barlangokat és járatokat kialakítva maguk alatt. Enyhe áramlatban drifteltünk el a zátony felett (sodródtunk), ez az egyik legpihentetôbb merülés, csak lebegni és utazni-mozizni kell. Ez a látvány sem hasonlított Egyiptomhoz, de ahhoz hasonló élményt okozott. Röviden: Wow! :)
Egy ideje vezetek egy bakancslistát, amire az elsôk között került fel a világ egyik legfantasztikusabb merülôhelye, Cenotes. Ez onnan jutott eszembe, hogy az is barlangos hely, ahová vékony sugarakban szûrôdik be a napfény, elképesztô látványt produkálva. (érdemes rákeresni fényképekre, döbbenetesen gyönyörû) Ez a hely itt van tôlünk 15 kilométernyire, a csatorna túloldalán. Kerül amibe kerül, hazafelé menet rászánok egy napot és merülök ott egyet-kettôt.