Feltettek tehát minket a Cascabel-re, azaz egy 10 fôs baromi gyors motorcsónakra Hei Ko-val, hogy végre ne csak a 7 méteres pocsolyában számolgassuk a fûszálakat, hanem lássuk azt is, amiért százezrek jönnek ide merülni minden évben. Funnndiiiive!!! - ahogy Mike mondta. Most viszont meg vagyok lôve, egyszerûen képtelenség leírni azt az elképesztô világot, ami odalent van Cozumel partjaitól délre a víz alatti Nemzeti Parkban. Azt mondják, a Vörös-tenger és Egyiptom az egyik legszebb merülô terület a világon. Valóban. Biztosan. De ha az az, akkor ez itt maga a menyország lehet. Ez valami egészen más. Lemerülsz, és mosógépnyi, autónyi korallok között haladsz, ezekbôl pedig 4-5 emelet magas gigantikus korall oszlopok képzôdtek. A közöttük beszûrôdô napfény, a kialakult pici barlangok, járatok, völgyek, leszakadások, színek, egészen elképesztôek. Teknôsök, ráják, hatalmas rákok, 50-60 cm hosszú homárok, cápák, barrakúdák és kisebb halak otthona ez. Nem vagyok hívô ember, de folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ki tervezte, ki építette fel ezt az egészet? Ennyire tökéletes látvány és organizmus magától nem keletkezhet, ezt valami iszonyú profi mérnöki és mûvészgárda rakhatta csak így össze, vagy valaki aki mindenek felett áll. Nincsenek rá szavak, tényleg. Hangosan röhögtem és kurjongattam bele örömömben a reduktorba. Ilyen egyszerûen nincs, mindezt csak álmodom.
Miután lent voltunk, azonnal eldöntöttem, hogy rendelek egy GoPro Hero 3 Black Edition kamerát, hogy a saját elképzelésem szerint tudjam mindezt megörökíteni és megosztani, ne azon múljon hogy nincs totál képem a gigantikus korallokról, hogy a kamerás fickó (ez esetben Hei Ko) a csoportban mindezek ellenére csak és kizárólag a ráják hátpöttyeit és a snecik szempilláit fotózza 3 centirôl. Hei Ko sem habozott, annak ellenére, hogy nagyon komoly víz alatti kamera-és lámpa-vaku szettje van, úgy döntött hogy neki is kell egy GoPro, így rögtön kettôt rendeltünk.
A folyamat röviden annyi, hogy Lee barátai jönnek majd meglátogatni ôt Miamiból az ünnepekre, úgyhogy a szállítást Miami-ba kértük az egyik csaj lakcímére, és onnan személyesen hozzák be nekünk Mexikóba. Ezzel a módszerrel az otthoni ár 60%-ért sikerült beszerezni, igaz várnunk kell rá 2 hetet. Ez a jelen helyzetben meglehetôsen bosszantó, amikor ilyen csodákat nem lehet filmre venni, lefényképezni.
A hajón két mexikói srác dolgozott, egy captain, aki a hajót vezeti és segít a vendégek felszerelésének pakolásában, illetve egy divemaster, aki az eligazításokat (briefing) tartja, a merüléseket vezeti és felel mindenki biztonságáért. (ha minden igaz, mi is divemaster-ek leszünk február elejére) A hajón társunk volt erre a fél napra egy francia csaj és az ô mexikói férje, 9 éve élnek együtt Mexikóvárosban. Velünk jött még egy 50-60 közötti amerikai fickó, Phoenix-bôl. Mint kiderült, egyikük sem valami jó búvár, sôt, az amerikai miatt aggódtam is, fel-le bukdácsolt folyamatosan, kézzel-lábbal kapálózott, nekiverôdött mindennek, rugdosta szét az uszonyával a korallokat, felkavarta a homokot, úgyhogy fél szemmel szinte folyamatosan szemmel tartottam. A kijelölt buddy-ja (merülôtársa) a divemasterünk, Martin volt, (lett volna) aki ugyebár elôl halad és vezeti a csoportot, a fickó ennek ellenére szinte mindig utolsó volt hátul, 10-20 méterrel a buddy-ja mögött, hozzám viszont elég közel ahhoz, hogy el tudjam kapni ha hirtelen süllyedni vagy emelkedni kezdene. (Nagyjából ez a két dolog az, ami veszélyes lehet a hétköznapok búvárkodásában, de ez a veszély leginkább a gyakorlatlan, tapasztalatlan búvárokat fenyegeti.) Errôl bôvebben a következô posztban.
Az elsô merülés után kikötöttünk egy mólóra a szigetre a semmi közepén a dzsungelben, ittunk, nassoltunk, rengeteget beszélgettünk a többiekkel. A búvársport hihetetlenül közel hozza egymáshoz pillanatok alatt a vadidegeneket is, hiszen életük legszebb élményeit élik át együtt és eléggé egymásra vannak utalva odalent. Kisétáltunk a partra pisilni (nagyon fontos tevékenység merülés elôtt és után, gyakorló búvárok ezt jól tudják...) és itt nagy magányomban, besétálva a dzsungelbe találkoztam egy mittudoménmivel... Ha pontosabban akarok fogalmazni, egy kb. fél méteres "sárkány", vagy gyík, vagy ezek keveréke mászkált mellettem, ilyet korábban csak az Attenborough filmekben és az Animal Planeten láttam. Amikor megmozdult a látómezôm holtterében, miközben éppen a feleslegessé vált kamillát engedtem le magamból, azt hittem rögtön eldobok mindent, ami a kezemben van és rögvest pozíciót váltok egy egy fokkal komolyabb tevékenységhez, annyira megijedtem. A mexikóiak a leírásom alapján megállapították, hogy egy iguánát láttam, ráadásul meglehetôsen nagyot. Már csak egy bokor alatt tudtam lefényképezni, ô volt az, aki látszólag jobban megijedt kettônk közül.
A második merülést egy kevésbé mély és kevésbé látványos helyen, a Paso del Cedral zátonyon vittük véghez, itt is voltak teherautónyi koralhead-ek (koralltömbök) néhol barlangokat és járatokat kialakítva maguk alatt. Enyhe áramlatban drifteltünk el a zátony felett (sodródtunk), ez az egyik legpihentetôbb merülés, csak lebegni és utazni-mozizni kell. Ez a látvány sem hasonlított Egyiptomhoz, de ahhoz hasonló élményt okozott. Röviden: Wow! :)
Egy ideje vezetek egy bakancslistát, amire az elsôk között került fel a világ egyik legfantasztikusabb merülôhelye, Cenotes. Ez onnan jutott eszembe, hogy az is barlangos hely, ahová vékony sugarakban szûrôdik be a napfény, elképesztô látványt produkálva. (érdemes rákeresni fényképekre, döbbenetesen gyönyörû) Ez a hely itt van tôlünk 15 kilométernyire, a csatorna túloldalán. Kerül amibe kerül, hazafelé menet rászánok egy napot és merülök ott egyet-kettôt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése