Gyalogsági harcászat

Tekintve, hogy az egész város kb. kétszer két kilométeren terül el, és mi csak ideiglenes lakók vagyunk itt, nem érdemes különösebben beruházni a közlekedésbe. A legtöbben robogóval vagy autóval járnak, továbbá rengeteg taxi is rendelkezésre áll, viszont csak elvétve látni kerékpárosokat. A városon belül egy taxiút minden esetben két amerikai dollár vagy 25 peso, ami nem egy nagy összeg, de mivel ennyibôl egy étkezés is kijön, vagy 3-4 sör, vagy 25 liter ivóvíz, inkább gyalog járunk.
A helyi szabályozások láthatóan nemigen foglalkoznak a gyalogos közlekedés feltételeinek megteremtésével, hiszen a járdák állapota például a legtöbb helyen katasztrófális, romos, tele van hatalmas gödrökkel, és mivel az ingatlanok nincsenek szintben, össze-vissza emelgetik és süllyesztik a járdaszintet akár 10 méterenként. Ha éppen nincs hová tenni egy telefonfülkét vagy trafóházat, minden zokszó nélkül eltorlaszolják vele a járdát. Az utcasarkokon nemhogy mozgássérült rámpa, hanem sok esetben negyven centis fal (!) akadályozza az átkelést. Ha valahol elhagyott, vagy romos ingatlan van, a sitt és a gaz teljesen blokkolja a járdát. Ha valakinek útban van egy szikla a kertjében, vagy nem tudja elhelyezni sehol a kukáshordóját, kiteszi (és le is láncolja) a járda közepére. Az üzletek, éttermek napernyôi és felnyitható spalettái sokszor a vállamig vagy a köldökömig leérnek, úgy kell lehajolva átbújni alattuk. Az már csak hab a tortán, hogy míg az autók kaptak jelzôlámpákat bizonyos keresztezôdésekben, addig a gyalogos lámpa vagy zebra errefelé ismeretlen fogalom. Ha jön autó vársz, ha nem jön mész. Ennyi.
Mindezek azonban valahogy mégis egy élhetô, és felszabadult, zavaró szabályoktól mentes hangulatot teremtenek, ami jelképe is egyben a sziget mentalitásának, szerintem kifejezetten bájos és a túlszabályozott európai rendszerek után nagyon is szerethetô.